Hoffmann Márta: Megnyitó
Tisztelt megjelentek, kedves barátaink. Felteszem, Önök is egyetértenek azzal a közkeletű megállapítással, hogy a magyar népi bölcsességeket bizony érdemes az embernek megfogadnia és viselkedését hozzájuk igazítani. Mert ki is mondaná, hogy egy fecske nyarat csinál, vagy gazda szemétől a jószág csak soványodik. Nos akkor keressük meg az itt-és-most helyzetünkhöz irányt mutató népi bölcsességet. Nem kell sokáig kutatnunk, a vonatkozó szentencia nyilvánvalóan adja magát: Asszonynak hallgass a neve. Márpedig, ha ezt a megfellebbezhetetlen kijelentést követjük, akkor megnyitó nélkül marad Gábos József immáron hatodik egyéni kiállítása. Ezt meg senki sem szeretné, hiszen akkor dolgavégezetlenül mennénk haza, meg a sok finom pogácsa és itóka is parlagon maradna.
Így hát kénytelen leszek mégiscsak elgondolkozni, hogy hogyan lehetne feloldani ezt a paradoxont. Mert miről is beszélhet egy asszony a párja kiállításának megnyitója alkalmából?
Elsőként és igen szerénytelen módon, természetesen a szociológiai-szociálpszichológiai megközelítés adódik, azaz mi közöm is van nekem ezeknek a képeknek a keletkezéséhez, alakulásához. Mint a művészet (valamint a politika, a háborúk, a tudomány és így tovább és így tovább) történetéből tudjuk, cherchez la femme: keresd az asszonyt, mi nők minden mögött ott állunk, nélkülünk semmi nem jött volna létre… A múzsa csókja, a meleg családi tűzhely, az asszony gondoskodó keze meg hasonlók… Csak sajnos az a bökkenő, hogy a mi Jóskánk már 16 éves korában elkezdett festeni, amikor pedig mi megismerkedtünk (fiatalabbak takarják el szemüket – Ó irgalom atyja ne hagyj el – ezelőtt épp 30 évvel), már jó pár tucat képe sorakozott a padláson, de az azóta eltelt évtizedekben is vajmi kevés korrelációt lehetett kimutatni az ő alkotói aktivitása és kettőnk kapcsolatának mibenléte között.
De ennél sajnos sokkal nyilvánvalóbb bizonyíték is mutatkozik arra, hogy a korábban idézett, hallgatásra ösztönző népi bölcsességet mégiscsak követni érdemes esetünkben. Jóska képei leginkább az absztrakt expresszionizmus alkotói köréből merítkeznek, egyértelműen felismerhető vonzódása Cy Twomblyhoz, Mark Tobeyhoz, Frey Krisztiánhoz, Lakner Lászlóhoz, de a korai avantgárd, a hetvenes évekbeli magyarok, a kortárs elektrográfusok is mind nagyobb hatással voltak és vannak vizuális világára, mint a magán-, köz-, és egyéb kötőjeles életek együttvéve, beleértve személyemet is. Mivel mindezek hatását bizony csak eleve bukásra ítélt belemagyarázások árán tudnánk kimutatni, eme szociológiai vonalat inkább sietve hagyjuk hátunk mögött.
Próbálkozhatunk a tudományos, szakmai megközelítéssel, azaz mint erre már korábban tettünk kísérletet, húzzuk elő porosodó esztéta agyféltekénket és készítsünk takaros elemzést a művekről. Na de az meg kit érdekel éppen a feleségtől, akitől nyilvánvalóan mindenki a zaftos hálószoba történeteket szeretné hallani. Csak nem fogjuk holmi zavaros vagy éppen okoskodó műelemzésekkel untatni a nagyérdeműt.
Harmadik és egyben utolsó lehetőségként (hogy ismét az oly hasznosnak bizonyuló magyar népi bölcsességek három igazságát kövessük) felmerül a historizálás: a keletkezéstörténet intimpistáskodó megközelítése. Mert amiről én valóban többet tudok, mint bárki, az az, ahogyan Jóska a képeket alkotja: szenved velük, vagy éppen nagyon is élvezi őket, nekikeseredik vagy ellenkezőleg, naponta tízesével ontja, amikor hajnalig ritmikus kaparászás hallatszik ki a műteremből, vagy terjeng a pác illata, amikor különféle vastagságú és színű, vagy egyetlen szín ezernyi árnyalatában tündöklő pasztellek, majd zselés filcek, majd zsírkréták lepnek el mindent. Amikor hirtelen elkezdi lekaparni a lepattogzott festéklemezkéket az erkélykorlátról, és már-már éppen felvidulnék, hogy de rendes is az én férjem, lám csak valami használhatót is kezd a festeni tudásával, azonnal beszkenneli őket ahelyett, hogy a szemétbe borítaná, én meg szomorúan látom, hogy a megtisztított 30 négyzetcentin túl nem jutunk – legalábbis az erkélykorlát tekintetében. Máskor meg tízszer tíz centi méretű aprócska felületeket gyötör naphosszat, és aztán ebből csinál számítógéppel 30 olyan A3-as képet, hogy nehéz elhinni, mind ott voltak azon a tenyérnyi felületen. Persze, nem az volt ott és nem úgy… de ezt már nem a mi dolgunk elmondani. És persze ezzel a keletkezéstörténeti asszonybeszéddel is van egy kis bökkenő: ezt többnyire poszthumusz illik memoárokban előadni, ez az én jó uram meg, hála istennek jó egészségnek örvend.
Így hát végül arra kell jutnom, hogy maradok az arany hallgatásnál, és a jelenlévőkre bízom a művek értelmezését. Ha kell egyáltalán értelmezni őket. Mert szerintem egyszerűen csak szépek.
Mindenkinek jó szórakozást kívánok hozzájuk!
[Elhangzott 2005. február 10-én Budapesten, az Ökollégium Artgalériában, Gábos József kiállításának megnyitójaként.]