S. Nagy Katalin: Gábos József képzőművész képei elé

A művészettörténet tanúsága szerint sokféleképp válhat valaki festővé. A kora középkorban, a céhekben évekig tanulta a mesterséget s ha már egy részletet önállóan megoldott – mint például a tizenéves Leonardo –, s az magában hordozta a szakrális élmény lehetőségét, a mester festőnek nyilvánította.

Az idő előrehaladtával s a festmény funkcióváltozásának következtében akadémiák jöttek létre, s papírt kapott évek múltán valaki arról, hogy ő művész. Mennyi barokk, biedermeier, majd úgynevezett realista művet ismerünk, amelyről igazán nehéz elhinni, hogy létrehozója művész. Mennyi XIX. és XX. századi kiállítás katalógusát böngészhetjük végig, míg egy-egy névről tudjuk, ma is tudjuk, hogy az illető valóban művész. S ha szeretnek képzőművészeti főiskolai, egyetemi hallgatói névsorokat olvasgatni, elcsodálkozhatnak, vagy szórakozhatnak, azon, hogy milyen kevés, néha csak egy-egy név az évfolyamon, akiből festő, vagy szobrász lett.

S ha a jó modern művészek, avantgárdok lexikális adatait nézzük, kiderül, milyen sokan közülük nem művész diplomával rendelkeznek, hanem tehetséggel, képzelőerővel, eredeti látásmóddal.

Mindezt nem azért mondom, hogy tagadjam a mesterségbeli tudás elengedhetetlen szükségességét. Szakmai ismeretek nélkül persze, hogy nem lehet alkotni.

Azért mondom – s ígérem, most utoljára –, mert Gábos József diplomája szerint közgazdász, s részben ebből fakadóan, részben amúgy is meglévő szorongásai miatt nehezen hiszi el, hogy jogosan kiállító művész, hogy képzőművész, mert van látó szeme, vizuális finomságokra érzékeny agya, kézügyessége, technikai felkészültsége, hogy az út, amelyen elindult, egyre tágul – ő maga tágítja –, s persze a felelőssége is egyre nagyobb…

Nem a választott nyelvről, stiláris jegyekről, eszközökről akarok szólni, ámbár a digitális kultúra korában, a számítógépek, az internet világában erről is lehetne – s kellene is – beszélni. Ehhez csak annyi, hogy mindig minden korban maguk a művészek is – hát még az úgynevezett elit közönség, az értelmiség – ágáltak az új technikák, egy új eszköz, a szokatlan eljárásmódok ellen. Azután gyakran azok fogadták el a leggyorsabban, s dolgozták bele magukat az új technikába, eszközbe, akik a leggyanakvóbban, a legellenségesebben fogadták.

Apropó: munka. Ugye a jelenlevők látják, hogy mennyi belefektetett munka, idő van egy-egy Gábos féle műben? Például a keretek csiszolása órákon át türelemmel, hiszen a kerettel válik befejezett egésszé, ami addig töredékek halmaza.

De még mindig nem erről akarok beszélni, hanem magamról, boldogult ifjúkoromról, a hatvanas évekről, amikor huszonévesen műtermekbe kezdtem járni, Bálint Endréhez, Korniss Dezsőhöz, Schaár Erzsébethez és így tovább. S mikor 1968-ban, 24 évesen megrendezhettem életem első kiállítását, Ország Lili rákoskeresztúri bemutatóját, tudtam, hogy ő a legjobb. S amikor Anna Margit Ernst Múzeumbeli kiállításán odamentem hozzá, hogy könyvet akarok írni róla, ez volt az első könyvem 1971-ben. S mentem a kortársaimhoz, a mai 60–70 évesekhez, s tudtam, hogy ki a jó művész. Nem attól tudtam, hogy művészettörténetet tanultam az egyetemen, nem attól tudtam, hogy diplomát adtak, sőt még doktorátust is. Hanem láttam, megéreztem, megszólalt valami a gyomromban, hogy jó művész. Szégyen ide vagy oda, 38 éve foglalkozom kortárs képzőművészettel. 38 éve próbálom megfejteni, hogy mitől jó valaki. Elképesztően sok mindent összeírtam erről az elmúlt 38 évben, s ezért még egy akadémiai nagydoktori címet is kaptam, s tanszékvezető egyetemi tanárként sem tudok mást mondani, mint azt, hogy ha megszólal bennem, hogy jó.

S amikor a Gábossal erről először elkezdtem beszélgetni, mert mindezeket azért mondom el, hogy most utoljára a nyilvánosság előtt, felelősségem teljes tudatában kijelentsem: Gábos József képzőművésznek mondható, és ezt a mostani tárlat is igazolhatja.

Egyszerűen jó, amit csinál. Persze nehogy azt higgyék, hogy minden jó, amit csinál, nehogy ő is azt higgye, hogy minden tökéletes. Az általam a legjobb magyar festőnek tartott Farkas Istvánnak minősíthetetlenül rossz képei vannak, de mégis festett körülbelül 45 olyan képet, melyből ha csak kettőt is festett volna, akkor is ő lenne.

És itt is, ezen a kiállításon is van legalább három, amelyikre azt lehet mondani, hogy mű, befejezett egész. Úgyhogy szeretném kérni a jelenlevők segítségét, hogy Gábos József végre lezárhassa magában a kételyeket, az ilyen jellegű kételyeket, s arra tartsa meg őket, hogy minél jobbak legyenek a művei, hogy minél több legyen a kiállított képek között az, amelyre azt lehet mondani, hogy ez az, ezekért volt érdemes.

Köszönöm.

[Elhangzott 2004. szeptember 7-én Budapesten, a Ferencvárosi Pincegalériában nyílt Gábos-kiállítás megnyitójaként.]