Zsubori Ervin: Felülírási kísérletek

Intim szférába lép, aki betér egy kiállításra. A művészet szférája általában az, mégis, erre leginkább az előadóművészeteknél vagyunk felkészülve. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy a festmény mint műtárgy megnyugtató módon belép az alkotó és a befogadó közé, s ezzel oldja ezt az intimitást. Vagyis a képzőművészet természeténél fogva tárgyilagosabb, mint mondjuk a színház – még akkor is, ha a művész ugyanabban a térben tartózkodik, ahogy az a megnyitókon szokás.

Gábos József jelen ciklusának festményei azonban nem ilyenek. E művek nem távolságot tartanak, hanem zavarba ejtő erővel és hevességgel belerántanak a történetbe, amelyet nem ismerünk. És mivel nem ismerjük, azonnal megpróbáljuk elképzelni, belehelyezkedni a mesébe, amely így a mi történetünkké válik – a kontrasztos vizuális reflexiók a saját megélt, csak sejtett, vagy épp elhallgatott érzelmeinket sugározzák vissza. S egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott állunk egy sohasem látott, mégis ismerős festmény előtt, pontosabban benne, a saját intim szféránk kellős közepén, beteljesült és elfojtott vágyainktól, szerelmeinktől és megcsalattatásainktól körülvéve.

A művészet egyik attribútuma, hogy teremteni képes: létre tud hozni olyan dolgokat, amelyek addig nem léteztek. Ez e tárlatnál is igaz, ám itt a kiállított művek lényege nem az új felmutatása, hanem éppen ellenkezőleg: a régi elfedése. A lehetetlennel próbálkoznak, ahogyan az a valódi alkotásoktól el is várható. Jelesül azzal, hogy meg nem történtté próbálják tenni azt, ami visszavonhatatlanul megtörtént. Begyógyítani akarnak.

Elfedést mondtam, nem elhallgatást. A kimondás ebben a műfajban megkerülhetetlen. Az elfedés nem eltüntetést, elferdítést vagy elmaszatolást jelent, hanem elviselhetővé tételt. S e művelet csupán akkor lehet hiteles, ha etikus eszközöket használ: a művészet eszközeit.

Erősen rétegzett munkákkal állunk szemben, amelyeknél az élmény felmutatása az első, így legalsó réteg. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, mi történt, s ez nem is tartozik ránk, a kiindulópontul – ha úgy tetszik: ihletőül – szolgáló élmény nyilvánvalóan erős, letaglózó, a kiváltott érzelmi reakció pedig a tehetetlen düh és az elkeseredés. Ennek nyelve a káromkodás, a káromkodás festészeti nyelvének eszköztárába pedig a kimódoltságtól mentes, már-már kontrollálatlannak ható expresszív gesztusok tartoznak: szavak, mondattöredékek, a graffiti világát megidéző ikonok. És nem utolsósorban a vörösre és a fehérre szűkített színpaletta.

A kimondott harag azonban ott marad a levegőben, jelen esetben a festményen, és elszív mindent maga körül. Nem hoz feloldást, csupán emlékeztet; a fájdalom maga. És ami legalább ennyire fontos: a puszta kimondás szükséges, de nem elégséges feltétel a műalkotáshoz. Ahhoz, hogy festmény lehessen belőle, dolgozni kell rajta. További rétegeket kell rá felhordani: meg kell alkotni. Felül kell írni. Ha lehet.

E felülírási kísérletek idő-, anyag- és motívumigényét nem lehet előre megbecsülni. Hetekbe, hónapokba, évekbe is beletelhet mindez. S bele is telik. Van, ahol egy-két plusz réteg elég, máshol hét is kevésnek bizonyulhat. Pedig bevethető minden etikus eszköz: átfestés, fröcskölés, csorgatás, felülragasztás, belerajzolás, összefirkálás, teleírás, kaparás, dörzsölés, áztatás, és ki tudja még miféle rejtett praktikák – a festészet fogásai.

Néhol az alap olyan kérlelhetetlennek mutatkozik, hogy az agyonismételt próbálkozások sem képesek rést ütni rajta. Ezek a képek nincsenek itt, mert nem itt van a helyük. Talán még folytathatóak, de esélyesebb, hogy megmaradnak annak, aminek megszülettek: ecsettel kimondott káromkodásoknak. Azokon a műveken azonban, amelyek kiküzdötték helyüket e kollekcióban, valami átfordult közben. Meglehet, ezt hívják katarzisnak…

E képek nem tagadják el, hogy honnan indultak, de nem is kérkednek vele; nem magyarázkodnak, s nem próbálnak együttérzést kicsikarni. Szenvedélyesek, de nem szenvelgőek. Nem mesélőként vannak itt, hanem önmaguk jogán: mert eredetiek, hitelesek és átélhetőek, s mert készen vannak: műalkotások, visszavonhatatlanul.

A tárlat végkicsengése optimista. A záróciklus darabjai meghagyják a reményt, hogy a tabula rasa talán mégis lehetséges, a telerajzolt, krétával összekaristolt tábla majdnem teljesen letörölhető. Majdnem teljesen.

[Elhangzott 2014. november 13-án Budapesten, a Szél Galériában, Gábos József Felülírásí kísérletek című kiállításának megnyitójaként.]